A veleszületett vagy természetes immunitás

Az első és  legfontosabb lépés felismerni az idegent (antigén) és egy következő lépésben aktiválni a szervezet immunsejtjeit. Ez utóbbi egy nagyon szigorúan szabályozott folyamat, de erről kicsit később.

A felismerés mai tudásunk szerint úgy történik, hogy az immunrendszerünk tartalmaz egy bizonyos sejttípust (APC antigén prezentáló sejtek), amik számtalan nyúlvánnyal rendelkeznek, ezért mostanában dendrikus sejteknek is nevezik őket.

Ezeknek a sejteknek a felszínén nagyszámban találhatók bizonyos speciális receptorok (toll like receptorok, TLR), amelyek a támadó kórokozó bizonyos részeit felismerik. Pl. a peptidoglikánokat a TLR2 recetor ismeri fel, a lipoteichioc-savat a TLR6, és így tovább. Ma legalább 10 féle TLR receptort ismerünk. Miután az behatoló kórokozó egy darabja kötésbe kerül a TLR receptorok valamelyikével, akkor a dendrikus sejtek azonnal aktiválni kezdik a T-limfocitákat, a B-limfocitákat és a nagy falósejteket is. De ez egy szigorúan szabályozott folyamat, mint fentebb is írtam, mivel ilyenkor a T-limfociták maximum 0,1%-a aktiválódik csak. Ugyan ez a helyzet az ellenanyag termelő B-limfociták és a nagy falósejtek vonatkozásában is.
 
Az ellenanyag termelő B-limfociták nem sokat érnek azonban akkor, ha a kórokozó magában a sejtekben bújik el (pl. mycoplasma fertőzés), de ilyenkor a T-limfociták azok, akik akár a nagy falósejteket is elpusztítják, hogy azután leszámolhassanak a kórokozókkal is.

Sajnos néha a rendszer megszalad, és ilyenkor akár a T-limfociták 20-30%-a is aktiválódhat. Ennek következménye a túlhajtott immunválasz, ami pár óra leforgása alatt akár a gazdaszervezet halálát is okozhatja. Ezt látjuk pl. szepszisben (vérmérgezés), ill. bizonyos allergiás reakciók ezen tengely mentén fejlődnek ki. Ilyen esetekben persze nem csak arról van szó, hogy az aktivált T-limfociták száma háromszázszorosa a normálisnak, hanem arról is, hogy az antigén (idegen) és a TLR receptor között a kapcsolat különösen hosszú ideig fennmarad. Az ilyen antigéneket nevezzük szuper antigéneknek (SAG).

Ezért okozott különösen nagy riadalmat a H1N1 influenza törzs megjelenése, mert úgy tűnt, ez a vírus szuper antigéneket tartalmaz, tehát félő volt, hogy úgy viselkedik majd, mint a spanyol „nátha” (az is H1N1 volt), ami az első világháború után több áldozatot szedett, mint maga a világháború és a betegek gyakran néhány óra alatt a legjobb testi állapotból halálos beteggé váltak.

Van egy rakás baktérium és vírus, ami képes szuper antigénként viselkedni (annak valamelyik alkotója) és ilyen esetekben nem segít az erős immunrendszer, sőt, jobb lenne, ha nem lenne olyan erős. Gyakran az egyetlen esély ilyenkor az immunrendszer blokkolása, főleg szteroidokkal és nagyon nagy adagban (a világcsúcs 42g intravénás szteroid beadása volt!). Ez ugyanis leállíthatja a gyulladásos faktorok extrém termelődését (TNF, IL-1, NO, stb) és ezzel megmentheti a beteg életét.

Persze a spanyolnáthát is sokan túlélték. Őket nem fenyegette a szuper antigén? De igen, csakhogy ezekben a betegekben a B-limfociták kellő mennyiségben termeltek szuper antigén ellenes antitesteket, így bennük ez az önpusztító katasztrófa nem tudott elindulni. Ezt a célt próbálták elérni a védőoltással, mert ennek révén elégséges szuper antigén elleni antitest keletkezik, tehát lehet, hogy az egyén influenzás lesz, de nem fog belehalni! És ezért adta ki a WHO annak idején a legmagasabb fokú riasztást. Tehát nem erős, hanem jól működő immunrendszerre van szükségünk. Látható, az immunrendszerben minden mindennel összefügg. Tehát amikor egészségesen táplálkozunk, mozgunk, jó levegőn vagyunk, nem idegeskedünk, akkor a lehető legtöbbet tesszük a jól működő immunrendszer érdekében (immunmoduláns hatás elérése).  Ha pedig olyan kórokozó fenyeget, ami szuper antigénekkel van felfegyverkezve, akkor, ha van ellene védőoltás, feltétlenül használjuk ki annak lehetőségét.