A világ talán legtekintélyesebb tudományos folyóiratában, a Nature-ban jelent meg Glenn Merlino igen fontos tanulmánya, ami azt bizonyította, hogy melanómában szenvedő kísérleti egerekben a melanóma gyors terjedéséért a melanóma sejteket támadó fehérvérsejtekből felszabaduló gamma interferon a felelős.
Az igazi probléma azonban ott van, hogy jelenleg is a malignus (rosszindulatú) melanómában szenvedő betegekben intenzív interferon kezelést alkalmaznak, mint gyógymódot. Emberben alfa interferonnal kezelik a melanómás betegeket heti 3x10-18 millió NE/hét dózisban, akár 12 hétig is, ha csak a súlyos mellékhatások nem kényszerítik az orvost a dózis és a kezelés időtartamának a csökkentésére (mert úgy gondolják, az alfa interferonnak melanóma ellenes hatása van). Az interferon gamma ún. II-es típusú interferon, míg az interferon alfa az I-es típusba tartozik. 166 aminosavból áll, amit a B-limfociták, monocyták termelnek a legnagyobb mennyiségben a szervezetben.
Persze az interferon alfa és az interferon gamma szerkezete nagyon jelentős különbségeket mutat és azt is tudjuk, hogy bizonyos aminosavak képesek az interferonok hatását közömbösíteni, de az is igaz, itt sem egyszerű a helyzet, mert egy adott aminosav bizonyos állatfajokban képes az interferonok működését gátolni, míg más állatfajokban ugyan az az aminosav erre a hatásra nem képes.
Mégis a tudományos gondolkodásunkban jelentős áttörés Merlino tanulmánya, mert világos bizonyítékot szolgáltat arra vonatkozóan, hogy pl. egérben a természetes és az adaptív (tanult) immunválasz egyik kulcsmolekulája nem hogy megállítja, hanem éppen ellenkezőleg, döntő szerepet játszik abban, hogy a malignus melanóma minél több és súlyosabb áttétet képezzen.
Mivel az interferon hatás bizonyos kis molekulákkal pl. aminosavak bizonyos típusaival felfüggeszthető, ezért Merlino kutatásai teljesen új irányt szabhatnak ennek a súlyos betegségnek a kezelésében.
Tetszett a cikkünk? Ajánlja ismerőseinek!